Az ír rendező: Martin Scorsese
Az amerikai bűnözői alvilágról szóló filmek kora melankolikusan tekint vissza az időben. Papíron az ír megnyugtatóan kiszámítható – újabb Scorsese-út a gengszter-alvilágba, amelyet rangos szereposztás koronáz meg. Szerencsére a veterán nem elégedett meg az olcsó nosztalgiával.
A film Charles Brandt "A történelem legnagyobb maffiagyilkossága" című könyvének javaslatán alapul, Jimmy Hoffe meggyilkolása – I Heard You Paint Houses. A cím valójában metafora, és nagyon egyértelmű: házat festeni annyit tesz, mint megölni egy embert; A "festék" a padlóra és a falakra fröccsenő vér.
Évekig tartó gyártás előtti civakodás után – tudod, az Akadémia szereti a művészetért való áldozat és szenvedés jó történetét, és az Irish Genesis a legújabb verziója – Martin Scorsese a Netflix égisze alatt megvalósította elképzelését a legújabb maffiáról. epikus.
Az Irishman az I Heard You Paint Houses című életrajz filmadaptációja, amelyben Frank Sheeran maffia zsoldos halotti ágyán azt állítja, hogy ő vette fel a hírhedt Jimmy Hoffát, a maffiához köthető szakszervezetist, aki 1975-ben a földbe zuhant. A címszerepet Robert De Niro kapta a rendezőtől, Hoffát Al Pacino alakította, a mellékszerepeket pedig Joe Pesci és Harvey Keitel alakítja – ebből a Scorsese All Stars meccsből már csak Leonardo DiCaprio hiányzik. Mi más ez, mint Scorsese "szuperhőseinek" egy rakása? Ironikus, ha arra gondolunk, hogy a veterán milyen lelkesedéssel ütött a közelmúltban ilyen "vidámparkokba" ...
A fenti összehasonlítás nem halálosan komoly, de más hasonlóságok is felfedezhetők: a Netflix hivatalosan nem fedi fel költségvetését, de a legmagasabb becslések szerint az ír megközelítette a 300 millió dollárt, ami a legnagyobb látványosságokhoz mérhető. Valóban ekkora különbség van a robbanásokba való befektetés és a 75 évesek arcát digitálisan kisimító és megfiatalító technológiai befektetések között?
Robert De Niro a Casino (1995) óta nem dolgozott együtt Martin Scorsesével, Al Pacino pedig nem. Fotó: IMDb
Egy másik párhuzam: akárcsak a Marvel kasszasikerénél, úgy Scorsese maffiafilmjénél is többé-kevésbé előre tudod, mit fogsz kapni. Következetesség és megbízhatóság vagy ismétlődés és friss ötletek hiánya? Ismeri az összes kulcsfontosságú elemet korábban: a New Yorkban játszódó gengszter-saga, a nyílt erőszak és a katolikus indítékok koktélja, a bűn, a bűntudat és a megbocsátás témái. Sokan panaszkodnak a percekre, ami manapság inkább egy minisorozathoz illő (a film 209 perces) - de a hosszúság az, ami lehetővé teszi, hogy Scorsese a tesztoszteron mellett egy önvizsgálatot is tudjon adni az írnek. Hasonló hangulatot jelzett előző nagyjátékfilmjében, a Csendben (2016).
Frank Sheeran (Robert De Niro) élettörténete hosszú és tele van kiszámíthatatlan fordulatokkal; Steven Zaillian forgatókönyvíró ugrásszerűen közvetíti, valószínűleg hasonló módon, mint amit maga Frank mesélt volna el (tehát az is egyértelmű, hogy megbízhatatlan narrátorral van dolgunk). Fiatal, megkérdőjelezhető munkabírású kamionosként egy szakszervezeti ügyvéd (Ray Romano) irodájában találja magát, aki egyben Russell Bufalin (Joe Pesci) fiatalabb maffiafőnök unokatestvére is.
A Bufalino Frank-dinasztia alkalmi szolgálatai hamarosan állandó maffiazsoldos pozícióhoz vezetnek ill. t. én. fixer, ahonnan Jimmy Hoffe, Amerika legnagyobb szakszervezetének vezetője, a „munkásjogok” jegyében szorgalmasan saját zsebét tömő támogatói között halad előre. Frank, akinek sorsa teljesen összefonódik két mentora, Russell és Jimmy sorsával, hosszú éveken át megállíthatatlan Hoff jobbkezeként – egészen addig, amíg a történelem kerekei (a Kennedy-klán kis segítségével) szétesnek.
Valójában az írnek nincs szilárd női szerepe. Kathrine Narducci és Aleksa Palladino passzol a „hűséges feleség” formájához, a Sheeran egyik lányát alakító Anna Paquin pedig nem kapja meg az igazi munkát (vagy párbeszédeket). A karaktere elég érdekes ahhoz, hogy a forgatókönyv közelebbről is feltárhatná őt, de Scorsese egyszerűen nem. Fotó: IMDb
A legenda szerint Joe Pesci ötvenszer utasította vissza Scorsese-t, mielőtt beleegyezett, hogy visszatérjen a nyugdíjba az írért. Fotó: IMDb
Egy pillanatra el kell gondolkodni a digitális fiatalításon. A film végső kinézete jobb, mint az első előzetesek ígérték, de senki sem állítja, hogy a "Young De Niro" közeli képében nincs semmi gumiszerű, élettelen, természetellenes (és a közeli képek azok, ahol az arcápolás kifejezések legyenek a legmeggyőzőbbek). Hasonló problémával a valóság mimikájával kapcsolatban, ami sosem lehet igazán elég jó, a Disney az Oroszlánkirály című filmben találkozott ezen a nyáron: az Oroszlánok túl naturalisztikusak voltak az általunk megszokott animációhoz, és túl kevés "valódit" lehetett látni. mint egyenes balra. A filmművészet célja végül is valószínűleg nem a valóság minél pontosabb megragadása, hanem az, hogy olyan kitalált világokat alkosson, amelyek a miénket tükrözik.
Tényleg olyan nagy baj lenne más színészeket felvenni a fiatalabb Hoffe, Sheeran, Bufalin szerepére? Valami ilyesmihez idealista hitre lenne szükség ahhoz, hogy az írt egyformán jól fogadják (és ugyanolyan buzgalommal várják), ha a felsorolt veteránok csak epizodikus szerepekben jelennének meg, mint karakterük elavult változata.
De van egy ellenérv is: az ír, mint már elhangzott, mélyen introspektív, néhol melankolikus film. A hangulatot maga a sztori alapozza meg: a múltra emlékeztető jelenet egy tolószékben ülő, problémás Frank Sheeranről. Lehet, hogy még nincs utolsó lélegzeténél, de egyértelmű, hogy közeledik a Teremtővel való találkozáshoz. Egy negyvenévesek csoportja által készített filmet nem lehet átitatni saját múlandóságuk tudatával ugyanolyan őszinte módon. Ez nem a jófiúk Scorsese (1990), aki a maffia testvériségére és arroganciájára helyezi a súlyt – ez a józanabb Scorsese, aki mintha szomorúan felsóhajt: Sic transit gloria mundi. Ezenkívül ne számítson a Wall Street Farkas mozgékony, energikus kameraváltásaira – ezúttal minden felvételből kibontakozik annak a világnak a körültekintése és rendíthetetlensége, amelyhez Sheeran tartozik.
Harvey Keitel szinte bûnügyi Untapped Angel Bruno epizódszerepében. Fotó: IMDb
A főszerepeket betöltő trió könnyedén igazolja státuszát. A kirobbanó kolerikus szerepeiről ismert Joe Pesci ezúttal kísérteties higgadtsággal delegál gyilkossági ügyeket. A történetbe csak valahol a második harmadban belépő Pacino egy melodramatikus előadó, akiről nagyon könnyű elhinni, hogy önszántából soha nem lép le a hatalomból. De Niro valahol félúton van köztük: egy sztoikus kutya, aki képes a legbrutálisabb erőszakos cselekményekre. (Szerepét tovább rontja az új technológiák beavatkozása.) A főszereplő (állítólagos) rossz lelkiismeretét lánya, Peggy (Anna Paquin) szimbolizálja, aki intuitív módon megérti apja valódi természetét, és megszakít vele minden kapcsolatot. A szerepe egyértelmű, de így is szinte sértően működik, hogy a színésznőnek nem jut más dolga, mint egy sarokból vádolni a vádlót (a film alatt csak körülbelül tíz szót ejt ki).
Lehet, hogy az ír nem forradalmár vagy műfajának úttörő képviselője, de egy ambiciózus projekt, amely tisztességes vonalat húz Scorsese alvilágba süllyedései alá – különféle módokon párbeszédet folytat a Both Streets of Evil (1973) és a Gangs of filmekkel. New York (2002). Ezúttal pedig nehéz lesz bárkinek is a gyilkos ipar dicsőítésével vádolni a mestert – Írország legvéresebb bírója egyébként is a kor és a tehetetlenség, ami meglepően finom betekintést nyújt ebbe a műfajba.
